Asszed...

„Asszed, ha ilyen udvariasan nézel, akkó jó fej vagy? Aggyá inkább egy cigit.” Igen tényleg azt hittem. Ez azért ciki. Adok cigit is, tüzet is, aztán továbbmegyek. Úgy dönt, hogy elkísér egy darabon. „Ne siess má annyira, hadd beszéljek má veled egy kicsit. Láttalak ám má a Nyugatinál. Erre lakol?” „Igen erre.”  „Asszed, hogy azé mer ilyen magabiztosan jössz-mész tényleg nem látszik, hogy valami bajod van? Na idefigyelj mondok én neked valamit. Én is aszittem, hogy itt a világ vége, oszt nézzé rám. Nekem aztán má senki nem pofázik, hogy micsinájjak, meg hogy hová menjek. Azt csinálom, amihez kedvem van. Csak aggyá má egy cigit, meg egy kis pénzt, hadd vegyek má egy felest. Igyál otthon te is egyet, rád férne, ahogy így elnézlek”. „Igaz is” – gondolom magamban. „Asszem…”

A kesztyű

A kesztyűt az erdőben találta. A sűrű avarszőnyeg alól épp csak egy kis piros foltocska villant ki. Lehajolt érte. Egy pár egészen apró gyermekkesztyűt húzott ki a falevelek alól. Persze nem ez volt az első kesztyű, amit az erdőben talált. Az eldobott papír zsebkendők, a műanyagflakonok és a csokoládéspapírok után az elhagyott kesztyűk voltak a leggyakoribbak, de ez most mégis más volt. Hogy miért? Talán, mert egy darab kesztyű helyett most egy párat talált, ráadásul ilyen aprót, ilyen vérvöröset még nem látott sohasem. Általában az erdőben talált kesztyűket kirakta egy jól látható helyre, hátha visszajönnek értük, de ezt a pár kis piros kesztyűt nem bírta otthagyni. Finoman leporolta és zsebre tette. És a kesztyűvel mintha hazavitte volna őket is, akik elvesztették. Milyenek lehetnek? Vajon boldogok-e? Napokig csak ők jártak a fejében. Látta őket maga előtt, ahogy vidáman csevegve sétálnak az erdőben, és a kicsi békésen alszik az anyja hasára kötve. A harmadik napon aztán hirtelen beléhasított a félelem. A baba jutott eszébe, az apró kis test, amelyben még csak pislákoló lángocska az élet. „Olyanok még ilyenkor, mintha csak látogatóba jöttek volna, mintha még el sem döntötték volna, hogy itt szeretnének-e maradni vagy visszatérni oda, ahonnan jöttek” – gondolta magában. Mintha tényleg a gyerek élete múlna rajta, úgy kapta magára a ruháit, a bakancsát, hogy elinduljon a Börzsönybe. Késő délután volt már, mire odaért. Sokáig gondolkozott, hogy hová tegye le kesztyűt. Egy magas faágra akasztotta végül, hogy messziről is jól látható legyen. Pár lépést tett majd visszafordult. A kis kesztyűt a madzagjánál fogva egy csomóval gondosan a faághoz kötötte. Most már talán minden rendben lesz gondolta magában, majd elindult hazafelé.