A másik szoba

Nem mindig akkor megyek át oda, amikor szeretném. Néha pedig, ha átjutottam, nehezen jövök vissza. Az is előfordul, hogy nyitva az ajtó, és mégsem megyek be. Olyankor félek. Hogy milyen is a másik szoba? Pont olyan, mint ez. Ugyanezek a bútorok, ugyanezek a tárgyak.  Hogy miben más? Ott nem ma van, hanem öt év múlva. Néha a szoba megtelik emberekkel, néha pedig csend van, nincs ott senki. Hogy lehet ez? Ott folyamatosan változik minden. Ha itt hibázok, ott keményen bűnhödnöm kell. Ha itt megbetegszek, ott lehet, hogy már nem is létezek. Mindig is tudtam, hogy ami itt történik, az befolyásolja az ottani eseményeket. Amióta megtaláltam az átjárót, és gyakran megyek oda, már azt is tudom, hogy ez fordítva is igaz. Ha ott üresen kong a szoba, itt is alig bírok megmoccanni a tehetetlenségtől. Ha ott nem vár senki, itt is egyedül töltöm a napot. Talán nem kellene annyit odajárnom, talán könnyebb lenne. De most már nyitva az ajtó. Mostanában már azt sem mindig tudom, hogy melyik szobában vagyok éppen. Pedig fontos lenne. Talán majd mindent felcímkézek: „Mai vacsora”, „Ebéd öt év múlva”, „Itt még barátom”, „Ott majd ellenségem”, „Itt is szeretem”, „Ott is szeretem”, „Itt még jól megvagyunk” „Ott már látni sem bírjuk egymást”. Csak hát hol címkézzek? Itt az ittet és ott az ottat? Vagy épphogy itt az ottat, és ott meg az ittet? Egyáltalán nem mindegy. Ezen múlik minden.

Harcosok klubja

Amikor már fekszel a földön, az ellenfeled még megereszt egy jól irányzott rúgást, általában az arcodba, a lépedbe vagy vesédbe. Ez persze már teljesen felesleges, úgysem tudsz visszaütni, úgyis a földön fekszel. Ha bunyóztál már valaha, mégis mindig számítasz erre az utolsó rúgásra. Feleslegesnek felesleges ugyan, mégis jelentős a lélektani szerepe. Ezzel pecsételi meg a diadalát az ellenséged, ezzel adja tudtodra, hogy egy utolsó pondró vagy, egy földön kúszó féreg. Ettől érzi magát nagyobbnak, szebbnek és erősebbnek. Ha beledöglesz a bunyóba, akkor általában ebbe az utolsó rúgásba döglesz bele. Ha újra bunyózni kezdesz, azt is emiatt teszed.

A maszk

Amikor már tudta, hogy meg fog halni, Anya végrendelkezett. Persze, ha nem mondja, akkor is tudtuk volna, hogy mit szeretne. A bátyám sírjába kerülni, még az sem baj, hogyha hamvasztás, csak beférjen. Arra is gondolt persze, hogy még apámnak is jusson hely, ha lehet, koporsós, mert az Egyiptomiaknak csak így lehet.

Mi sem tudtuk volna elképzelni másképp persze, de amikor Anya meghalt, Apa elbizonytalanodott. Az egyiptomiak azért nem hamvasztanak, mert meg kell őrizni a halott arcmását, egyébként a lelke a két világ között reked, az élők és a holtak között bolyong. Több évezredes hiedelem, már a múmiák, szarkofágok is ezért készültek, és később a gipszmaszkok készítésének hagyománya is ezért keletkezett.

„Kell egy maszk” – mondja az apám, csendesen, határozottan, majd rám néz. Ismerem már jól ezt a nézést, és a jelentését: „Ez itt a ti országotok, ti tudjátok, hogy mit, hogyan kell csinálni, a pénz nem probléma, azt majd adok.”

A gyász, a temetés, az egyiptomi rokonok, az ügyintézés mellett még egy feladat szakad a nyakamba, de érzem Apának fontos, úgyhogy veszek egy nagy lélegzetet és nekiveselkedek. Egy körtelefonnal kezdem a barátoknak, szerencsére vannak néhányan, akik az Iparra, a Képzőre járnak, biztosan tud valaki segíteni, reménykedek. Az egyikük másnap délelőtt visszahív, már beszélt is a Melokkóval, ő már készített halotti maszkot. „Úristen, a Melokkó, hiszen már gimnazista koromban is mindenki ismerte a nevét, mára már biztos, hogy egy monolit, vajon szóba áll-e egyáltalán velem?” – gondolom magamban a beszélgetés közben. Erőt veszek magamon, felhívom. Tartózkodó, de a vártnál kedvesebb. El kell mennie tíz napra Olaszországba, előtte sok a dolga, de ha visszajön, megcsinálja, bíztat a telefonban. „Na jó” – gondolom, magamban – „de mi lesz addig az Anyámmal? És hogy intézem így el a temetését? Arra, hogy mennyibe fog ez kerülni, már gondolni sem merek.” A következő kör a kórház halottasházában a vártnál könnyebbnek bizonyul. Kiderül, hogy néhány ezresért meg egy üveg jó borért, akár hetekig is maradhat az anyám. Sőt a korboncnokok be is balzsamozzák, ha kérem. Behívnak egy pohár borra, furcsa érzés, hogy a szomszéd szobában ott fekszik az anyám.

Ahogy letelik a tíz nap, hívom a Melokkót. Már az egészről megfeledkezett. Sajnos nem ér rá, sok a dolga. Filmszakadás. Csak hebegek, dadogok, majd leteszem a telefont. Utána viszont elkezd forrni bennem a düh. Ilyet nem lehet megtenni, még egy Melokkónak sem. Visszahívom. Már nincs otthon, a felesége veszi fel. Rázúdítom minden dühöm és elkeseredésem. „Igen a férjemmel néha nehéz” – mondja csendesen, majd így szól: „Ne aggódjon, holnapra elintézem.” Már egy óra múlva visszahív. Beszélt a Kő Pállal, holnap reggel nyolckor ott lesz a kórház előtt az egyik tanítványa. Másnap reggel dideregve ott toporgok az esőben. Nyolc óra tíz, senki... Negyed kilenc, senki... Kezdek ideges lenni. Nyolc húszkor befut egy fiatal srác egy szakadt trabanttal. Sápadt, ideges, remeg a keze. Annyira megsajnálom, hogy azt mondom neki, nem muszáj megcsinálnia ha nem akarja. De látszik, hogy lelkiismeretes, nem hagyna cserben, meg hát a pénzre is szüksége van valószínűleg. Persze vállalja. Másnap megkapom a maszkot. Megrázó élmény. A halál átsüt a gipszen. A gipszbe ragadva néhány hajszál, az izmok teljesen merevek. Hazaviszem. Apa elsápad. „Tekerd be egy törölközőbe, el ne törjön, és tedd be oda” – mondja, rámutatva a szekrény legfelső polcára.

Élő szobor kell, rendelkezik másnap apa. Felhívom a szobrászt, és megkérdezem vállalja-e. Nehéz élő szobrot csinálni egy maszk alapján, főleg így, hogy nem ismerte, de azért vállalja. Arra kér, hogy adjak fényképeket, és időnként menjek be hozzá az Epresbe, nézzem meg hol tart, és korrigáljam. A kész szobor szinte teljesen olyan, mint Anya. Zsolt, a szobrász, azóta az egyik legkedvesebb barátom lett. Egy utolsó ajándék anyától. A maszk most már az én szekrényemben pihen, törölközőbe tekerve… Anya keze viszont, (mert Zsolt a maradék gipszből arrol is vett egy lenyomatot), mindig ott van a könyvespolcon. Használtuk már papírnehezéknek, sőt néhány kisgyerek még mobiltelefonált is vele. Anyám gyönyörű kérges keze még most is ugyanolyan dolgos, mint az életében volt. Anya ha látná, azt hiszem jót nevetne...