Ágnes másfél évig kuporgatott a Görögországi útra. A
tanári fizetéséből még a rezsire és az élelmiszerre is alig futotta, mégis
minden héten bedobott egy ötezrest a befőttes üvegbe. Az utazás János
halála után jutott először eszébe. A férje halála után nem sok ideje volt
bánkódni, éppen érettségire készült az osztálya. Az érettségit követő nyáron
pedig önkéntes munkát vállalt, nevelőotthonban élő gyerekeket üdültetett, és
várta a következő tanévet. Így a depresszió szinte észrevétlenül lopózott be az
életébe.
Ágnes szenvedélyesen szerette a történelmet, különösen az
ókori Görögország történelmét. Minden első osztályos választhatott magának egy
görög istenalakot, és az évzáró ünnepségen előadták a kiválasztott mítoszokat
egy színházi előadás keretében. Nem kis büszkeségére minden végzős osztályában
akadt olyan hallgató, aki történésznek vagy régésznek készült. Abban az
évben mégis azt vette észre, hogy egyre kevésbé érdekli a tanítás. Minek ezzel
az egésszel foglalkozni, ha úgyis mind meghalunk egyszer? Hiszen előbb-utóbb
ezek a gyerekek is halottak lesznek… Ekkor fogalmazódott meg benne az utazás
gondolata. Talán ha ott lehetne, ha a saját szemével láthatná az Akropoliszt és
a knósszoszi labirintust, másképp érezne. Már másnap félretette az első
ötezrest és a szabadidejében utazási prospektusokat, útikönyveket kezdett
lapozgatni. Az utat gondosan megtervezte. Egy körutazást választott, amelynek
során érintik a legfontosabb történelmi helyszíneket.
Az utazás első állomása Athén volt. Az utazás előtti
éjszakán szinte semmit nem aludt az izgalomtól. Az Akropolisz azonban nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igen, valóban szép volt és impozáns. És
mégis… Ágnes azon kapta magát, hogy ugyanazt az ürességet és fásultságot érzi,
mint korábban. Melege volt, izzadt, és haza akart menni. Megette az ízetlen
vacsorát a panzióban, és csalódottan feküdt le a szállodai szobájában. Másnap
délután indultak busszal Spártába. Az buszon nem működött a légkondicionálás,
elviselhetetlen hőség volt, és persze az ablakokat sem lehetett kinyitni. Ágnes
egykedvűen ült a buszon, még a régészeti múzeum prospektusát sem vette elő,
hogy átnézze. Tudta, vagy inkább érezte, hogy ez a látogatás sem fog örömet
okozni neki. Hiába volt a másfél éves kuporgatás és nélkülözés, a készülődés és
tervezgetés…
Amikor a busz végre
megállt egy benzinkútnál, Ágnes is kiszállt a többiekkel. A mosdónál kivárta a
sorát, bezárkózott a női vécébe és elsírta magát. János temetése óta most sírt
először. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei majdnem egy órán keresztül.
Amikor kijött a mosdóból hosszasan locsolta az arcát hideg vízzel, hogy a többi
utas ne vegye észre, hogy feldagadtak a szemei, majd levette az átnedvesedett
pólóját, és belebújt a kedvenc virágos nyári ruhájába. Amikor odaért a
parkolóba meglepődve látta, hogy a busz körül csak nyolc-tíz utas lézeng. Az útitársai
elújságolták neki, hogy a többiek egy eltűnt nőt keresnek a buszról, ők is
hamarosan elindulnak a keresésére, és megkérdezték, hogy velük tart-e.
A piros pólós nőt egy órával korábban látták utoljára, majd nyomtalanul eltűnt.
Ágnes a kis csoporttal átfésülte a benzinkút mögötti terepet, míg a többi utas
kis csoportokban az út túloldalán kereste a nőt. A rendőrség 250 kilométeres körzetben
lezárta az utakat és minden autót ellenőriztek. Lassan rájuk sötétedett, így a
benzinkutasok által kiosztott zseblámpákkal folytatták a keresést. Közben végig
az eltűnt nőről beszélgettek. Vajon miért indult el egyedül a kéthetes útra? Mi
történhetett vele? Vajon életben van-e még egyáltalán? Van-e hozzátartozója,
akit értesíthetnek? Ágnesnek hirtelen összeszorult a gyomra. „Hiszen én is
lehetnék az a nő. Az ember elindul egy nyaralásra, és talán soha többet nem tér
vissza” – gondolta. Nem érdekelte már, hogy kimarad Spárta, hogy nem láthatja a
régészeti múzeumot, csak megtalálják, csak életben legyen. Még ha nincs is
senkije, ha nem is hiányzik senkinek… Erős vágy fogta el, hogy megismerje azt
az idegen nőt, akiről addig nem is tudta, hogy létezik. Vágyat érzett, hogy
megtudja, hogy mit szeret, és mit gyűlöl, ki a kedvenc írója, és milyenek a
barátai. Hogy vágyik-e még valamire az életben, vagy mindenbe belefáradt?
Már több órája zajlott a keresés, amikor egy újabb
útitárs csatlakozott a csoportjukhoz. A nő beszélgetés közben
megszólalt: „Milyen kár érte, értékes ember lehetett. Tudják, beszélgettünk egy
kicsit a buszmegállóban, és elmondta, hogy történelemtanár. Erre az útra is
azért vállalkozott egyedül, hogy érdekesebb órát tudjon tartani a gyerekeknek…”
„De hiszen az én vagyok! – szólalt meg ekkor döbbenten Ágnes. „Nem hiszem, kedvesem,
az egy testesebb nő volt piros pólóban!”. Hiszen a vécében átöltöztem jutott
ekkor hirtelen eszébe Ágnesnek…
Az utazás még 10 napig tartott. A reggelik mindig
kedélyesen teltek, az útitársak reggelenként mosolyogva megkérték, hogy ugyan
mutassa már meg, milyen váltóruhát hozott aznapra magával. Ágnes pedig azon
kapta magát, hogy valami észrevétlenül megváltozott benne. Már nem érezte magát
fásultnak, üresnek. Minden nap egy újabb kalandnak tűnt, egy újabb lehetőségnek,
hogy azt az idegen nőt megismerje. Hogy
megtudja, hogy mit szeret, és mit gyűlöl, ki a kedvenc írója, és milyenek a
barátai. Hogy vágyik-e még valamire az életben, vagy mindenbe belefáradt?
