Éjszaka biciklizek végig a
városon. Áthajtok a Ferdinánd hídon, majd a Hősök tere felé kanyarodok.
Elhajtok a Szabolcs utcai átjáró sötét bűzös alagútja mellett, ahol a
félhomályban néhány élő vagy halott árny bolyong.
A Podmaniczky útról most
lekanyarodok a Munkácsyba a Kölcsey gimnázium és az Epreskert felé. Ez az utcasarok gyakran megjelenik az
álmaimban. Ott azonban a Munkácsy soha nem a Podmaniczky útra nyílik, hanem egy
kis földszintes, narancsszínű házsorokból álló lakótelepre, zegzugos utcákkal.
A lakótelep végében magas füves vasúti töltés fényesen csillogó sínekkel.
Álmomban éjszaka a házak között bolyongok, keresem a vasúti töltés felé vezető
utat, de szinte mindig zsákutcákba tévedek. Vajon hol van ez a hely? Léteznek-e
a csillogó sínek, amelyek az éjszaka sötétjét átszelve az ismeretlen jövőbe
vezetnek?
Egy pince törött üvegablakán
keresztül egy tépett szőrű kóbormacska ugrik elém, és magával hozza a pince
dohos illatát. A szagot rögtön felismerem. Az Abonyi utcai lakásban, amikor még
fával és koksszal fűtöttük a konyhai tűzhelyet, az anyámmal gyakran jártunk le
egy kosárral a dohos pincébe. A koksz csillogásáról pedig eszembe jut a jegesember.
Hetente kétszer hozta a hatalmas jégtömböket, amiket egy fával borított vasládába
raktunk. Ott tároltuk a romlandó élelmiszereket. Néhány évvel ezelőtt, amikor
egy barátnőmnek a jegesemberről meséltem, hitetlenkedve nézett rám, pedig alig
tíz évvel fiatalabb nálam. Ez lenne a gyerekkorom? Nekem kedves emlék, neki már
történelem?
Az FMK
épülete teljesen megváltozott. Most már Kogart galéria. Keresem a kis oldalsó
ajtót, ahol órákig álltunk este sorban, az ártatlanságunk elvesztésének
reményében. Hát elvesztettük, ki így, ki úgy, az kétségtelen. Az elvesztett
ártatlanságommal és a gyerekkori emlékeimmel megpakolva elkanyarodok az Andrássy úton az
Orosz nagykövetség felé. A vasúti töltést ma sem találtam meg. A biciklin ülve
mégis olyan mintha ott lennék. Érzem a langyos tavaszi szelet a bőrömön, és nem
tudom, hogy hová megyek.
